Tűz Tamás: Emmánuel

Nem tudsz lélegzeni se már te,
csak belőle s mindig vele,
hozzá kötve, in caritate,
ki mindenséged Istene.

Ki messze volt és mégis itt van,
csipkerózsákon föllobog,
dereng a hűs márvány-csalitban,
hol madár- s angyalszárny suhog

pusztába rejtőzött, hogy aztán később,
veled maradjon, csak veled,
ha mélyre fúrnak már a vésők
és egyre égőbb lesz a seb,

ha hétszívbéli fájdalmadra
kiömlő vére lesz az ír,
ha minden könyv ábrakadábra
és minden vers üres papír,

Ő a vinculum caritatis,
teste az éltető kenyér,
a híd, mi majd a túlra átvisz
s veled örök hazádba ér.

            .