P.Jacques Philippe: Keresd a békét és járj a nyomába! - részletek

"Nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15,5).Ha komolyan vesszük Szent János apostol evangéliumának fent idézett mondatát, megértjük, hogy lelki életünk alapvető kérdése ez: engedem, hogy Jézus cselekedjen bennem?

Ahhoz, hogy lehetővé tegyük Isten számára, hogy cselekedjen és megteremje bennünk mindazokat a jótetteket, melyeket Isten előre elrendelt, hogy beteljesítsük őket (Ef 2,10), rendkívül fontos, hogy törekedjünk megszerezni és megőrizni a belső békét, szívünk békességét.

Hogy ezt jobban megértsük, képzeljük el egy tó felszínét, amely fölött ragyog a nap. Ha a tó sima és nyugodt, a nap szinte tökéletesen visszatükröződik benne; annál tökéletesebb, minél nyugodtabb a felszín. Ha azonban a víz elkezd hullámozni, háborogni, a nap már nem látszik benne. Egy kicsit a mi lelkünk is így van Istennel: minél békésebb és nyugodtabb, annál inkább visszatükröződik benne Isten, képe belénk nyomódik, kegyelme annál jobban működik rajtunk keresztül. Minden jó, amit tehetünk, annak a legfőbb Jónak a visszatükrözése, aki Isten.

Csak békességben szól és cselekszik, nem pedig zűrzavarban és nyugtalanságban. Gyakran azért aggódunk és idegeskedünk, mert mindent saját magunk akarunk megoldani. Hogyan lesz béke a családokban, a társadalomban, az emberek között, ha nincs béke a szívekben? "Szerezd meg a belső békét, és rengetegen fogják megtalálni az üdvösséget melletted!" - mondta Szárovi Szent Szerafim. Hogy ezt a belső békét megszerezze, sok küzdelmes évet élt át a szív megtérésében, szüntelen imában. De utána micsoda gyümölcsöket termett! Zarándokok ezrei keresték fel, és mentek el tőle úgy, hogy megtalálták nyugalmukat, megszabadultak kétségeiktől és aggodalmaiktól, világosságot kaptak hivatásukhoz, meggyógyultak testükben és lelkükben. A belső béke megszerzését és megőrzését tehát, ami imádság nélkül lehetetlen, minden ember számára elsődlegesnek kéne tartanunk, főleg ha valami jót szeretnénk tenni felebarátunkkal. Ha ez nincs meg bennünk, akkor legtöbbször saját aggodalmainkat és nyugtalanságunkat adjuk át másoknak.

Egy másik igazságról is beszélnünk kell, ami nem kevésbé fontos az előzőnél: a keresztény élet küzdelem, könyörtelen harc. A küzdelem elkerülhetetlen, de ezt pozitív valóságnak kell felfognunk. "Háború nélkül nincs béke" - mondta Sziénai Szent Katalin; harc nélkül nincs győzelem. Végső soron ebben a küzdelemben változunk át és dicsőülünk meg. Azzal a feltétlen bizonyossággal harcolhatunk, hogy a győzelmet már megszerezték, hiszen az Úr feltámadt. Nem a saját erőnkkel harcolunk, hanem Istenével. Legfőbb fegyver nem a jellemnek a természetes szilárdsága, vagy emberi ügyessége, hanem a hit, a Krisztushoz való feltétlen csatlakozás. Ez teszi lehetővé, hogy még a legszörnyűbb pillanatokban is vak bizalommal hagyatkozzon Arra, aki nem hagyhatja el. "Az Úr az én világosságom és üdvösségem kitől félnék?" (Zsolt 27,1) A keresztény sokszor félelmetes harcot vív, a bűn elleni küzdelemben vére ontásáig ellent kell állnia (I.Zsid 12,4), de nyugodt szívvel harcol és annál eredményesebben, minél nagyobb békesség van benne. Mert, ahogy már mondtuk, éppen ez a belső béke teszi lehetővé, hogy ne a saját erejével küzdjön, ami hamar kimerülne, hanem Istenével.

De jó, ha előre tudjuk: a belső béke nem csak feltétele a lelki küzdelemnek, hanem nagyon gyakran a tétje. Valóban a gonosz egyik legmegszokottabb stratégiája az, hogy el akarja venni a lélek békéjét, hogy így eltávolítsa az Istentől, késleltesse a fejlődését. Lorenzo Scupoli, a XVI. század egyik legnagyobb lelki mestere, akit Szalézi Szent Ferenc is különösen tisztelt, ezt mondja: "A démon minden erejét beveti, hogy elűzze lelkünk békéjét, mert tudja, hogy Isten a békességben lakik, s békességben nagy dolgokat visz végbe." Ahelyett, hogy egy számunkra teljesen elérhetetlen legyőzhetetlenséget és tévedhetetlenséget keresnénk, elsősorban azt kell megtanulnunk, hogy elkeseredés nélkül el tudjuk fogadni, ha elesünk, ne veszítsük el a lelki békénket, ha előfordul, hogy siralmasan elbuktunk, ne legyünk túlságosan szomorúak a kudarcaink miatt, sőt arra tudjuk felhasználni a bukásainkat, hogy még magasabbra pattanjunk vissza.

Joggal mondhatjuk ki tehát az alapelvet: a lelki küzdelem elsődleges célja, ami felé az erőnket irányítanunk kell nem az, hogy mindig megszerezzük a győzelmet (a kísértéseink a gyengeségeink felett), hanem inkább az, hogy megtanuljuk minden körülmény közt megőrizni szívünk békéjét, még akkor is, ha vereséget szenvedtünk. Csak így indulhatunk el másik célunk felé, ami bukásaink, hibáink, tökéletlenségeink, bűneink eltávolítása. Kizárólag Isten kegyelme fogja számunkra megszerezni a győzelmet, s a kegyelme működése annál hatékonyabb és gyorsabb lesz, minél inkább meg tudjuk tartani bensőnket a békességben és a bizalommal teli ráhagyatkozásban, mennyei Atyánk kezében. A küzdelem gyakran azt jelenti, hogy azokkal a gondolatokkal, amelyek saját lelkünkből, a környezetünkből vagy néha az ellenségtől jönnek (az eredetük itt nem sokat számít), és nyugtalanságot, félelmet, elkeseredést keltenek bennünk, olyan gondolatokkal állítsuk szembe, amelyek megnyugtatnak és visszahelyeznek minket a békességbe.

Minden indok, ami miatt elveszítjük a békességünket, rossz indok.

Nekünk hívőknek a legfőbb ok, ami miatt békességben élhetünk, nem a világtól jön. "Az én országom nem ebből a világból való" (Jn 18,36). Békénk a Jézus igéjébe vetett bizalomból fakad. Mivel Jézus kijelenti, hogy az ő békéjét adja nekünk, hisszük, hogy ezt a békét soha nem vonja vissza. "Isten nem bánja meg kegyelmi adományait" (Róm 11,29). Mi nem tudjuk őket befogadni vagy megőrizni. Mert olyan sokszor hiányzik belőlünk a hit. "Azért mondom el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőzetem a világot" (Jn 16,33). Jézusban mindig megmaradhatunk a békességben, mert ő legyőzte a világot, mert feltámadt a halottak közül. "Magadnak teremtettél minket, Uram és szívünk nyugtalan addig, amíg meg nem nyugszik Benned." (Szent Ágoston)

A belső béke szükséges feltétele, tehát a jóakarat, amit nevezhetnénk a szív tisztaságának is. Ez annak az embernek a lelkiállapota, aki elhatározta, hogy Istent mindennél jobban fogja szeretni, őszintén vágyik arra, hogy Isten akaratát bármilyen körülmények között a sajátja elé helyezze, és semmit nem akar tudatosan megtagadni tőle. A jóakarat, az állandó elhatározás, hogy kicsi és nagy dolgokban egyaránt igent mondunk Istennek, a belső béke elengedhetetlen feltétele. Mert az az ember, aki Istennek adta akaratát, bizonyos értelemben már mindent odaadott. Addig nem élhetünk igazán békességben, amíg nincs egység a szívünkben, s ez csak akkor jön létre, amikor mindent vágyunkat alávetettük annak a vágynak, hogy Istent szeressük, az Ő tetszését keressük, az Ő akaratát tegyük. Azt is kijelenthetjük azonban, hogy ez a jóakarat elegendő ahhoz, hogy jogunk legyen megőrizni szívünket a békességben. Valójában mit is kér tőlük Isten, ha nem ezt a jóakaratot? Mi többet követelhetne Ő, a jó és együtt érző Atya, mint azt, hogy a gyermeke mindenek fölött arra vágyakozzon, hogy Őt szeresse, szenvedjen attól, hogy nem szereti eléggé, és kész legyen arra, hogy - még ha képtelennek is érzi rá magát - elszakadjon mindentől, ami vele ellentétes lenne?

Amely történettel a könyv is zárja ezt a fejezetet, azzal szeretném én is zárni ezt a rövid fejezetismertetőt. Remélem, segítet, segít abban, hogy békességben éljünk és hogy Krisztus békéjét, örömét és szeretetét mind jobban tudjuk sugározni embertársaink felé. Kis Szent Teréz életéből szeretnék idézni egy történetet - a nővére Céline meséli róla -, amely szintén azt támasztja alá, hogy a jóakarat elég ahhoz, hogy kedvessé tegyen minket Isten előtt, és így békességben éljünk:

Egy alaklommal, amikor Teréz nővér megmutatta, minden hibámat, szomorú voltam és egy kicsit meg is bénultam. Én, aki annyira vágyakozom az erény birtoklására - gondoltam -, milyen távol vagyok tőle! Annyira szeretnék szelíd, türelmes, alázatos, szeretetre méltó lenni, ó, soha nem leszek ilyen! Este azonban az imádság alatt azt olvastam, hogy amikor Szent Gertrúd ugyanezt a vágyát fejezte ki, ami Urunk így válaszolt neki: "Mindenben és mindenek felett legyen benned jóakarat, ez az egyetlen szándék meg fogja adni lelkednek minden erény ragyogását és különleges érdemét. Ha valakiben megvan a jóakarat, az őszinte vágy, hogy megdicsőítsen engem, hálát adjon nekem, együtt érezzen szenvedéseimmel, szeressen, és úgy szolgáljon, mint az összes teremtmény együttvéve, egészen biztosan bőkezűségemhez méltó jutalmakat fog kapni, és vágyakozása olykor több haszonnal jár, mint másnál a jócselekedetek."

Szilágyi Szabolcs