Most múlik pontosan

A hívő ember gyakran tesz fel kérdéseket Isten akaratával kapcsolatban. A halálesetek mindig elgondolkodásra késztetik az embert, de ha gyermekhalálról van szó, a vigasztaló szavakat is nehezen találjuk; a döbbenet, a tehetetlen düh, a kételkedés uralhatja érzéseinket. Hogy engedheti ezt Isten? – legtöbbször ezt firtatjuk. Feldolgozni a feldolgozhatatlant – mi ad erőt, és mi tartja meg a hitben az érintett családokat?

Elidegenedés a haláltól
A modern ember számára a halállal való találkozás élménye, majd a gyász feldolgozása mind komolyabb feladatot jelent: a testi elmúlás folyamata szinte már idegen jelenség, sem a halállal kapcsolatos hagyományos rítusok, sem a természetes közösségi háttér nincs a mai ember segítségére.

A népi hagyományban a rítusok még pontosan követték a gyász természetes folyamatát. A siratás, a halottbúcsúztatás, a komatálazás a gyászoló család számára a temetés előtti napokban, a temetés jól komponált szertartása, ahol az érzelmek kimutatásának is fontos szerep jut, végül a halotti tor segítették a gyász folyamatát.

Ma is támaszt jelenthetnek az erős családi kötelékek, a barátok csendes, támogató jelenléte, vagy szakemberek segítsége.

A család élete a gyász lezárultával nem lesz ugyanolyan, mint régen, a gyermek emlékét nem lehet és nem is szabad kitörölni.

Ajándék volt
„Soha nem lesz már olyan az életünk, mint azelőtt volt. Talán ezt a legnehezebb elfogadni. Az a nap viszonyítási pont lett: van előtte és van utána” – mondja Judit, akinek középső gyermekét autó gázolta el.

„Egy ködfátyolon át láttam az eseményeket, mint ha nem is velem történne. Tompa volt minden érzésem, gondolatom, a férjem viszont úgy intézkedett, mint egy gép. Csörgött a telefon, a rokonok, barátok, az iskolástársak mind segíteni akartak. Én csak azt akartam, hogy hagyjanak békén. Nem lehetett elviselni, hogy mások élnek, Juli pedig sápadt, szép arcával, kihűlt testtel fekszik valahol a halottasházban. Láttam a másik két gyerekemet szenvedni, de a fájdalmam olyan erős volt, hogy alig tudtam törődni velük.

Megrémültem, amikor pár nappal a halála után nem tudtam felidézni Juli arcát. Egy barátunk ajánlotta a pszichológus segítségét: hat héttel Juli halála után ő világított rá, hogy erős sokk ért, hogy a gyász folyamatában élek, hogy nem szabad elvárásokat támasztanom magammal szemben. Lassan, fokozatosan kezdtem utólag átélni, feldolgozni az eseményeket; a férjem, a gyerekeim ereje döbbenetes volt, az irántam tanúsított türelmük szinte érthetetlen. Felfogtam végre a valóságot, átéltem, hogy ők is gyászolnak, nem csak én.

Aztán később megkaptam a temetésen elhangzott búcsúztató szövegét. Úgy olvastam, mintha először látnám. Hirtelen fogodzót nyertem azokban a szavakban, amelyek a földi élet átmenetiségéről és az Isten előtti időtlenségről szóltak. Úgy állították elém Julit, amilyennek én szinte sohasem láttam: Isten gyermekének. Én mindig csak a saját gyerekemnek éreztem, akit Isten elvett tőlem. Bennem fogant, én szültem, én neveltem, és én zártam le a koporsóját, mert ő elvette. Most azonban hirtelen megéreztem, hogy Juli ajándék volt. Nem tőlem való, nem az enyém, én csak a megajándékozott vagyok. Mindent könnyebb volt így elviselni, ez minden érzésemet újraírta. Nagyon fáj a hiánya, nagyon hiányzik a szépsége, a derűje. Amikor valahol meg kell mondanom, hány gyerekem van, ösztönösen mindig hármat mondok, de már nem sírom el magam. Hiány van a helyén – de ez már nem feneketlen, sötét űr.”

A gyász feldolgozása
A gyermek halálával mintha a jövőjét veszítené el a család. „Egy gyermek halála szinte minden esetben váratlan, mélyen megrendítő esemény, amely megkérdőjelezi a világ kiszámíthatóságába és biztonságosságába vetett hitet, amely lelki egyensúlyunk egyik gyökere” – mondja Tauzin Tibor Miklós pszichológus.

„A család élete a gyász lezárultával nem lesz ugyanolyan, mint régen, a gyermek emlékét nem lehet és nem is szabad kitörölni. Éppen ezért fontos, hogy a gyászolók megfelelő támogatást kapjanak. Léteznek laikus módszerek (az önsegítés, a család, a barátok támogatása), de a professzionális (pszichiáteri, pszichológusi, lelkészi) segítség lehetősége is adott, és bizonyos esetekben élni is kell vele.”

Vártuk, mégis váratlan volt
A gyász feldolgozásának útja mindig belső út, még az imádságos életben élőknek sem könnyű feladat. Kati négy gyermek édesanyja, elsőszülöttje leukémiában halt meg tizenhárom évesen.

„A kórházban töltött négy hónap után az utolsó hetekre hazahoztuk a fiamat; átrendeztük a lakást, külön szobát kapott, a testvérei felváltva segítettek, amiben tudtak. A speciális étrend miatt a főzés több időt igényelt, de míg az egyik reszelte a répát, a másik addig felolvasott. Ha hazaértek az iskolából, a nappali helyett az ő szobája lett a közösségi tér. Az imára az ágya körül jöttünk össze, a betegágy lett az életünk centruma. A megszokott jókedv uralt mindent, de jelen volt egyfajta cinkosság a családtagok között: éreztük, hogy valami rendkívülinek vagyunk a részesei. Beszélgettünk a félelmeinkről, sőt, a halálról is: hogy mi lesz azután. Ebben a fokozott, összpontosított figyelemben készült fel a maga módján a család minden tagja arra, hogy Marci hamarosan elmegy.

Éjjel történt, a gyerekek mind aludtak. Számítottunk rá, mégis nagyon váratlan volt a szembenézés. Őszintén tört ki rajtunk a fájdalom, felébresztettük a gyerekeket a búcsúzáshoz, együtt sírtunk. Átöltöztettük Marcit, a fiúk segítették a koporsóba tenni. Az volt a legnehezebb, amikor a szürke autó elhajtott. Idegen érzés volt, amire nem számítottam, amire nem tudtam, talán nem is akartam felkészülni.

Akkor kezdődött az élet nélküle. Amint visszaléptem a lakásba, ott volt a még meleg pizsamája. A szívószálak, a törlőkendők, a gyógyszerek. A lányom sírva rakosgatta őket. Valahogyan reggel lett, kezdődött az ügyintézés, teltek a napok. Akkoriban minden rádióadóból egy melankolikus dal szólt: Most múlik pontosan / engedem, hadd menjen. / Szaladjon kifelé belőlem, gondoltam, egyetlen / nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem... Amikor napokkal később meghallottam, hirtelen kitört belőlem a kétségbeesett és felszabadító zokogás. Mintha rólam szóltak volna ezek a sorok. Azóta is elkísér ez a dallam, Marci elveszteséhez kötődő erős élmény maradt.”

A gyász feldolgozásának útja még az imádságos életben élőknek sem könnyű feladat.
 

A gyász folyamat, nem állapot
A gyászoló számtalan szakaszon megy át, míg a dolgok természetes rendje szerint az érzések egyfajta lecsendesülése köszönhet rá. A sokk, amelyet a haláleset kivált, gyakran érzelmi bénultságot vagy ösztönös tagadást eredményez. Majd a gyászoló életében a tennivalók kerülnek előtérbe, sokszor nem is engedi magában szóhoz jutni a hiány fájó érzését, igyekszik kontroll alatt tartani.

A temetés után a mindennapokhoz való visszatérés gondolata gyakran a veszteséggel való szembesülés igazi ideje. Csak lassan csökken annak az intenzitása, ahogyan az elhunytra gondol; előbb túlsúlyban van a fájdalom, amelyet inkább szűkebb körben vagy magányosan tud csak elviselni, később azonban már képes a hétköznapokhoz, a tágabb közösséghez való visszatérésre. A születésnapok, a halál évfordulója, a halott tárgyaival, emlékekeivel való váratlan találkozás eleinte még felzaklatja, később ezek az érzések is ismerőssé válnak, és együtt tud élni a hiánnyal.

A gyász természetéből fakad, hogy bizonyos kérdésekkel szembesülünk. Miért történik mindez? Miért pont mivelünk történik? A veszteség a zsigereinkbe férkőzik, sokáig őröl.

„Isten jelen van a szenvedésben is, a keresztnél is ott van, mint ahogyan egy gyermek temetésénél megélheti az ember: emberi ész számára abszurd módon. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? – még Jézus is feltette a kérdést a keresztfán. A szenvedés, a fájdalom egyáltalán nem zárják ki Isten jóakaratát. Még a csecsemőhalál sem” – mondja egy lelkipásztor.

A pszichológus a szakszerű segítség mellett érvel abban az esetben, amikor „krónikussá váló vagy betegséget kiváltó gyászfolyamatról, ún. komplikált gyászról van szó. A terápiák célja a gyász lezárása, ami a veszteség valóságának elfogadását, a gyász fájdalmának átélését, az új környezethez való alkalmazkodást jelenti, nem pedig az elhunytról való megfeledkezést. A segítség hagyományos formája, vagyis a lelkészi támogatás is ugyanekkora erőt adhat, ahogy tette azt korábbi évszázadokban is. Még a váratlan veszteség is feldolgozhatóvá válik.”

A jelenben élni tovább
„Persze nagyon megváltozott az élet Juli halála után. Egy darabig az emlékekben éltem, és féltem előre tekinteni. Sok segítség kellett, hogy erőm legyen ahhoz, hogy a jelenben, a családtagjaimmal együtt éljem meg Juli hiányát.

Már nincs bűntudatom, ha nevetünk közös családi nyaralások emlékein. Ha Juli fényképére nézek, nem düh, hanem az Istenbe vetett bizalom és várakozás ébred bennem. Nem vehette volna el, ha nem lenne értelme” – mondja Judit.

Kati így vall: „Négy év telt el Marci halála óta. Ha meghallom a Most múlik pontosan dallamát, már nem fájdalmat érzek, hanem az emlék mögött valami biztos tudás sejlik fel, mintha akaratomon kívül részese lettem volna egy titokzatos, felfoghatatlan eseménynek. Hála él bennem Marci miatt. Egyszer egy pap barátom mondta: »Nyugodt lélekkel kimondhatod, hogy nem kevesebb, hanem több lettél attól, hogy Marci meghalt«. Tényleg így érzem. Mintha újra kellett volna szülnöm Marcit – rengeteg fájdalommal kapott egy új helyet, a lelkem mélyén.”                                                                                                                    (  Tima Renáta  IHS / 2012. április )

.