Max Lucado: Az Isten, Aki harcol érted

 Vajon, mit csinál Isten, amikor kutyaszorítóba kerülünk? Ha a mentőcsónakba szivárog a víz? Ha a mentőkötél elszakad? Amikor az utolsó fillér is elfogy, és ott van még egy kifizetetlen számla? Amikor az utolsó remény elment az utolsó vonattal? Ilyenkor mit csinál Isten?

Azt tudom, hogy mi mit teszünk ilyenkor. Tövig rágjuk a körmünket. Idegesen járkálunk fel s alá. Beveszünk egy nyugtatót.

De Isten mit csinál? Ez egy nagy kérdés, igazán nagy. Mi van, ha alszik? Akkor nekem annyi! És ha kinevet? Akkor végem van. És ha a fejét csóválja karba tett kézzel? Akkor nekem lőttek. Kedves barátom, ideje kiderítenünk. Mit csinál Isten?

Elhatároztam, hogy utánajárok ennek a kérdésnek. Képzeljünk el egy párbeszédet egy újságíró és Mózes között. A Mózes és a Szentföld Press (SZP) riportere között zajló interjú arra a kérdésre keresi a választ, vajon mit csinál Isten, amikor bajban vagyunk?

SZP: Meséljen nekünk a konfliktusról, ami az egyiptomiak és önök között történt.

MÓZES: Ó, az egyiptomiak – hatalmas nép. Kemény harcosok. Olyan gonoszok, mint a kígyó!

SZP: De sikerült megmenekülniük, ugye?

MÓZES: Csak miután ők elsüllyedtek.

SZP: A Vörös-tengeri konfliktusra gondol?

MÓZES: Igen. Ijesztő volt!

SZP: Mondja el, mi történt.

MÓZES: Nos, a Vörös-tenger volt az egyik oldalon, az egyiptomiak pedig a másik oldalon.

SZP: Megtámadták őket?

MÓZES: Viccel? Fél millió vályogtégla készítővel? Nem, népem túlságosan félt. Vissza akartak menni Egyiptomba.

SZP: Visszavonulást rendelt el?

MÓZES: Hova? A tengerbe? Nem voltak csónakjaink. Nem tudtunk sehová sem menni.

SZP: Mit javasoltak a vezetői?

MÓZES: Nem kérdeztem őket. Nem volt rá idő.

SZP: Hát akkor mit tett?

MÓZES: Azt mondtam nekik: „Csak álljatok veszteg, és meg fogjátok látni az Úr szabadítását.”

SZP: Miért akarta, hogy veszteg maradjanak?

MÓZES: Azért, hogy ne álljanak Isten útjába. Ha az ember nem tudja, mit tegyen, akkor a legjobb, ha megvárja, amíg az Úr cselekszik.

SZP: Ez egy furcsa stratégia, nem gondolja?

MÓZES: Igen, ha elég nagyok vagyunk a csatához. De ha a csata nagyobb, mint mi, és azt akarjuk, hogy Isten átvegye, akkor ez minden, amit tehetünk.

SZP: Beszélhetnénk valami másról?

MÓZES: Természetesen, ez az ön lapja.

SZP: Nem sokkal a megmenekülésük után…

MÓZES: A megszabadításunk után.

SZP: Nem mindegy?

MÓZES: Nem. Nagy a különbség. Ha valaki megmenekül, akkor azt ő maga hajtja végre. Ha valakit megszabadítanak, akkor azt valaki más hajtja végre.

SZP: Szóval, nem sokkal a megszabadításuk után harcolniuk kellett az ammo… amala… na, nézzük csak, valahol itt van nekem felírva…

MÓZES: Amalekitákkal.

SZP: Igen-igen, az amalekiták.

MÓZES: Hatalmas nép. Kemény harcosok. Olyan gonoszak, mint a kígyó.

SZP: De győztek, igaz?

MÓZES: Isten győzött.

SZP: Jó, Isten győzött, de ön harcolt. Ön volt a csatamezőn.

MÓZES: Tévedés.

SZP: Hogyan? Ön nem vett részt a csatában?

MÓZES: Nem, ebben nem. Amíg a seregünk harcolt, én fogtam két barátomat, Áront és Húrt, és felmentünk a hegytetőre. Mi ott fent harcoltunk.

SZP: Egymással?

MÓZES: A sötétséggel.

SZP: Karddal?

MÓZES: Nem, imával. Én csak felemeltem a kezeimet Istenhez, mint ahogy a Vörös-tengernél, csak ezúttal megfeledkeztem a botomról. Amikor fent tartottam a kezem, a seregünk győzött. Amikor leeresztettem a kezem, a seregünk veszített. Így megkértem a barátaimat, hogy segítsenek tartani a kezeimet, míg végül győztünk és az amalekitákból történelem lett.

SZP: Na, várjunk csak. Ugye nem azt akarja mondani, hogy számított valamit, hogy felemelt kezekkel állt a hegy tetején?

MÓZES: Lát maga körül amalekitákat?

SZP: Nem találja furcsának, hogy a sereg vezére a hegytetőn marad, miközben a katonái a völgyben harcoltak?

MÓZES: Ha a csata a völgyben zajlott volna, lementem volna, de nem ott zajlott.

SZP: Elég furcsa egy stratégia.

MÓZES: Gondoljon csak bele, ha az édesapja nagyobb, mint a fickó, aki önt gyepálja, nem kiabálna neki?

SZP: Tessék?

MÓZES: Ha egy alak megtámadná, és az apja, aki azt mondta, hívja őt bármikor, amikor segítségre van szüksége, hallótávolságon belül van, mit tenne?

SZP: Hívnám az apámat.

MÓZES: Hát pontosan ezt teszem én is. Ha a csata túl nagy, kérem Istent, hogy vegye át. Hagyom, hogy harcoljon értem.

SZP: És ez működik?

MÓZES: Látott mostanában zsidókat piramisokat építeni?

SZP: Na, nézzük csak, jól értettem-e. Tehát egyszer úgy győzték le az ellenséget, hogy nyugton maradtak, máskor pedig úgy nyerték meg a csatát, hogy ön felemelte a kezét. Mégis, honnan jöttek ezek az ötletek?

MÓZES: Hát, ha elmondanám, úgysem hinne nekem.

SZP: Tegyen egy próbát.

MÓZES: Az úgy volt, hogy egyszer csak észrevettem egy égő csipkebokrot…

SZP: Talán mégis igaza van. Ezt inkább meghagyjuk a következő alkalomra.

Nos, mit gondolsz? Mit csinál Isten, amikor nehéz helyzetbe kerülünk? Ahogy Mózes történetéből is kiderült: harcol! Harcol értünk. Belép a ringbe, a sarokba irányít minket, és átveszi a harcot.

„Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2 Mózes 14:14)

Az Ő dolga a harc, a mi dolgunk pedig a bizalom. Csak bízz Benne. Ne próbáld meg irányítani, vagy megkérdőjelezni. Semmi többre nincs szükség.

„Csak Ő az én Kősziklám és Szabadulásom; Ő az én Oltalmam, azért nem rendülök meg” (Zsoltárok 62:7 - Károli).

                                                                       *

4,6 Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;
4,7 és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Filippi)

Néhányan diplomával rendelkezünk, méghozzá egyenesen az Aggódás Egyeteméről.

Este lefekvéskor azon aggódunk, hogy másnap reggel felébredünk-e. Reggel, amikor felébredünk, amiatt aggódunk, hogy nem tudtunk eleget aludni. Azon is aggódunk, hátha kiderül, hogy a fejes saláta mégsem olyan egészséges, sőt hizlal.

Nem szeretnénk abbahagyni az aggódást? Isten egy erős menedéket kínál az elemekkel szemben, amik keményen ellenünk támadnak. Isten az aggódás-mentes élet lehetőségét ajánlja fel nekünk. Nem kevesebb aggodalmat, hanem semmi aggodalmat.

A Filippi 4:7 ezt mondja: „Isten békessége megőrzi majd szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Ez a békesség olyan hatalmas, hogy minden képzeletet felülmúl” (Egyszerű Fordítás).

Az aggódás választási lehetőség nem pedig kényszer. Légy gyors az imára, ahelyett, hogy bármi felől aggódnál. Az Ige arra biztat, hogy „Bármilyen helyzetben vagytok is imádkozzatok” (Egyszerű Fordítás). Gondolkozz kevesebbet az előtted álló problémáról, és többet a már megélt győzelmekről, amiket Isten adott. „Mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt.”

Tedd meg a részedet, és Isten is meg fogja tenni az Ő részét.

                                                                          *

Aranyozd be a napodat azzal, hogy elképzeled, amint Isten fut feléd.

Amikor a pátriárkák imádkoztak, Isten megáldotta őket. Amikor Péter prédikált, Pál írt, vagy Tamás hitt, Isten mosolygott. De soha sem futott.

A futást a tékozló fiú történetére tartogatta. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt” (Lukács 15:20).

Isten szalad, amikor látja a fiát hazatérni a disznók vályújától. Amikor a szenvedélybeteg feladja addigi útját. Amikor a tinédzser ott hagyja a bulit. Amikor a törtető karrierista felkel a vezetői székből, amikor a spiritiszta hátat fordít a bálványoknak, a materialista a dolgoknak, az ateista a hitetlenségnek, és az elitista az önmegvalósításnak…

Amikor a tékozló fiúk feltűnnek az ösvényen, Isten nem tud nyugodtan ülni. A Menny tróntermében visszhangzik sarujának csattogása, lábainak lépte, és az angyalok csendben figyelik, ahogy Isten átöleli a gyermekét.

Amikor Isten felé fordulsz, Ő futva rohan feléd.

                                                                           *

Beszélhetsz Istennel, mert Ő meghallgat. A hangod számít a mennyben. Isten komolyan vesz téged. Amikor belépsz az Ő jelenlétébe, akkor a körülötte lévők mind odafordulnak, hogy hallják a hangodat. Ne félj attól, hogy nem vesz tudomást rólad. Akkor is, ha csak hebegsz-habogsz, dadogsz, és úgy érzed, hogy senkit nem nyűgözöl le az imáddal, Őt akkor is lenyűgözöd – Ő meghallgat. Ő meghallgatja az idős ember fájdalmas könyörgését az öregek otthonában. Ő meghallgatja a halálraítélt nyers vallomását a siralomházban. Amikor az alkoholista irgalomért esdeklik, amikor a férj, vagy feleség útmutatást kér, amikor az üzletember beugrik egy imára a kápolnába, Isten meghallgatja.

Azonnal. Figyelmesen. Az imákat olyan becsben tartja, mintha értékes ékszerek volnának. Az imáink megtisztítva és tekintéllyel felruházva, jó illatként kerülnek az Atyához. „És felszállt a füstölőszerek füstje a szentek imádságaival az angyal kezéből az Isten elé” (Jelenések 8:4). Hihetetlen! A szavaink meg sem állnak, amíg el nem érik magának Istennek a trónját!

„Ekkor vette az angyal a füstölőt, megtöltötte az oltár tüzéből, és ledobta a földre” (Jelenések 8:5). Egyetlen kiáltás, és a menny hadereje készen áll. Itt a földön elmondott imád aktiválja Isten erejét a mennyben és az Ő akarata meglesz „amint a mennyben, úgy a földön is” (Máté 6:10).

Te vagy ám a valaki Isten királyságában! Bejárásod van Istenhez. Az imáid hatására Isten megváltoztatja a világot. Lehet, hogy nem érted az ima misztériumát. Nem számít. Azonban egy dolog teljesen világos: a menny akkor lép akcióba, ha valaki a földön imádkozik. Ámulatos!