Az Úr imádsága (Miatyánk)

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!
Szenteltessék meg a te neved!
Jöjjön el a te országod!
Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is!
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
Ne vígy minket  kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!      Ámen.

                        Az Úr imádsága.

Nekünk, embereknek van szükségünk a szavakra, amelyek figyelmeztetnek és ráébresztenek bennünket, hogy mit kérjünk. Ne higgyük, hogy az Úrnak kell tudtul adnunk valamit, vagy hogy rábírhatjuk elhatározása megváltoztatására.
Amikor tehát azt mondjuk: Szenteltessék meg a te neved (Mt 6, 9 sköv.), akkor mi magunkat figyelmeztetjük, azt kívánva, hogy Isten mindenkor szent nevét az emberek ne gyalázzák, hanem ők is szentnek tartsák, hiszen ez nem Istennek, hanem az embereknek válik javára.
Továbbá ebben a kérésben: Jöjjön el a te országod — amely úgyis biztosan eljön, akár akarjuk, akár nem —, éppen az Isten országa iránti vágyakozásunkat akarjuk úgy felkelteni, hogy jöjjön el az a mi számunkra is, és mi is méltók legyünk uralkodni benne.
Amidőn pedig így imádkozunk: Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is, mi magunknak kérünk olyan engedelmességet, hogy bennünk úgy valósuljon meg az ő akarata, mint az angyaloknál a mennyben.
Amikor azt mondjuk: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, akkor ebben a ma azt jelzi, hogy a maga idején. Kérjük egyrészt a megélhetésünkhöz szükséges dolgokat, és mindezt — egybefoglalva a köztük legkiválóbbnak a nevén — kenyérnek mondjuk, másrészt pedig kérjük a jelen földi életben a hívek számára szükséges szentséget is, amely azonban nem e világi boldogulásunk elérésére szükséges, hanem a boldog örök élet elnyeréséhez.
Azzal, hogy mondjuk: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, arra figyelmeztetjük magunkat, hogy egyrészt mi mit kérjünk, másrészt pedig, hogy nekünk mit kell megtennünk, hogy azt méltók legyünk elnyerni.
Amikor pedig így imádkozunk: Ne vígy minket kísértésbe, akkor mi magunkat figyelmeztetjük annak kérésére, hogy Isten ne vonja meg tőlünk segítségét, nehogy a gonosz lélektől rászedve és zaklatva beleegyezzünk valami kísértésbe, vagy elbukjunk benne.
Végül pedig, amikor így könyörgünk: Szabadíts meg a gonosztól, arra irányítjuk gondolatunkat, hogy földi életünk nem annyira jó, hogy semmi bajunk se lehetne. Ez az utolsó helyen van az Úr imádságában, mert oly tág értelmű, hogy a keresztény ember — ha bármilyen megpróbáltatásba is kerül — ezzel a könyörgéssel öntse ki fájdalmát, ezzel hullassa könnyeit, ezzel kezdje, ezt ismételgesse, és ezzel is fejezze be imádságát. Az imádságnak ezt az elmondott szövegét meg kell tanulnunk.
Imádkozzunk bár akármilyen más szavakkal, amelyeket imádságos lelkünk érzése akár előre megformál, hogy kifejezze a kérését, akár pedig imádság közben figyel fel rá, hogy áhítata növekedjék, akkor is ugyanazt imádkozzuk, ami már benne van a Úr imádságában, ha helyesen és Istennek tetszően imádkozunk. Viszont mindaz, aki olyasvalamiért imádkozik, amit ezzel az evangéliumi imádsággal nem lehet kapcsolatba hozni, nem tilosan imádkozik, de nagyon emberi módon. Sőt nem is tudom, hogy ne tilos imádkozásnak mondjam-e, hiszen azoknak, akik a Szentlélekben már újjászülettek, csak lélek szerint illik imádkozniuk!

 Szent Ágoston

                                               Jöjjön el a te országod!

Isten országa Urunk és Üdvözítőnk mondása szerint nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott (Lk 17, 21); hanem az Isten országa bennünk van, mert közel van hozzánk az ige: ajkunkon és szívünkben (vö. Róm 10, 8). Aki imádkozik azért, hogy jöjjön el Isten országa, az kétségtelenül helyesen teszi, ha azért imádkozik, hogy Isten országa benne megerősödjék, gyümölcsözzék és beteljesedjék. Hiszen a szentek mindegyikében Isten uralkodik, és minden szent engedelmeskedik Isten szellemi törvényeinek, aki szentjeiben lakik, mint jól kormányzott városban. Az ilyen tökéletes lélekben ott van az Atya, és az ilyenben az Atyával együtt uralkodik Krisztus, eme szavai szerint: Hozzá megyünk, és lakást veszünk nála (Jn 14, 23).
Isten bennünk levő országa akkor fog folytonos előrehaladásunk révén betetőzéséhez eljutni, amikor beteljesedik az, amiről az Apostol szól: Krisztus — miután minden alája van már vetve — átadja az uralmat Istennek, az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (1 Kor 15, 28).
Ezért hát olyan szerető, ragaszkodó lélekkel, mint amilyen az Igében volt, mondjuk csak szüntelenül mennyei Atyánknak: Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! (Mt 6, 9-10).
Isten országáról meg kell azt értenünk, hogy amiként ott nincs köze az igazságnak a gonoszsághoz, és nem fér össze a világosság a sötétséggel, és nem hozható össze Krisztus Beliállal (2 Kor 6, 14-15), úgy Isten országa sem állhat fenn a bűn országával együtt.
Ha tehát azt akarjuk, hogy Isten uralkodjék bennünk, akkor semmi módon se uralkodjék a bűn a mi halandó testünkben (Róm 6, 12), hanem sanyargassuk tagjainkban azt, ami földies (Kol 3, 5), és hozzunk gyümölcsöt a Szentlélekben, hogy bennünk, mint valami lelki Paradicsomban, maga Isten járjon-keljen, s kizárólag Ő uralkodjék bennünk Fölkentjével, Krisztussal. Ő trónoljon bennünk annak a lelki erőnek dicsőségében, amelyet megkapni óhajtunk, s trónoljon addig, amíg bennünk levő valamennyi ellensége lábainak zsámolyává nem lesz (vö. Zsolt 109, 1); és meg nem szűnik bennünk az ő ellenségének minden uralma, hatalma és ereje.
Már meg is valósulhat mindez mindegyikünkben, és az utolsó ellenség, a halál is (1 Kor 15, 26) megszűnhet, úgyhogy Krisztus bennünk mondhatja: Halál, hol a te fullánkod? Halál, hol a te győzelmed? (1 Kor 15, 55.) Már most megvalósulhat, hogy romlandó testünk elnyerje a szentséget és romolhatatlanságot, és hogy a halandó levetve a halált az Atya halhatatlanságába (1 Kor 15, 53) öltözzék, hogy a bennünk lévő Isten uralkodása révén az újjászületés és feltámadás javainak már most is örvendjünk.

Origenész áldozópap

.