Vers

Mentél, amerre húzódott az ösvény
Galileának napaszalta földjén.

És kivirágzott lépteid nyomán
A bokavérző Hegyes Tartomány.

A sziklák istenverte szurdokán
Tejarcú rózsát hajtott a bogáncs,

S hadd imádkozom a nem-szűzekért,
Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék,
A Barabbás-üvöltők seregét,
A mosdótálas Pilátusok rendjét.
A farizeusok, a vámosok,
Írástudók és papifejedelmek,
Az inaszakadtak, a poklosok
Utánam mind elibéd seregelnek.

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem,
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
                     hála legyen.

Vette a gyenge nádat az Úr;
Állította a magas hegyre.
És szólt: Tölgy légy, kemény, erős.
Ezer apró virágot fedj be.

Viharok zúgnak, meg ne hajolj.
Villámok zengnek: meg ne reszkess.
Túl viharon, túl fellegeken
Emeld fejedet az egekhez.

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
a meddőségtől, lanyhaságtól
a naptalan és esőtlen égtől:
ments meg Uram a szürkeségtől!