Gyökössy Endre: Érettem, helyettem és miattam / A Márk-passió III.

             III.

És megfeszítették őt

Mk 15,22-28

²²Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, ²³és mirhás bort adtak neki; de ő nem fogadta el. ²⁴Ekkor keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.  ²⁵Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.  ²⁶Felirat is volt a kereszten az ellene emelt vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. ²⁷Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől. ²⁸(És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: "És bűnösök közé számlálták.")

Mit is mondhatnék én erről a Golgota nevű helyről? Emberi síkon - szárazon és tárgyilagosan - efféléket: kivégzőhely volt, Jeruzsálemen kívül. Talán koponya alakja volt, vagy ha megbolygatták a földjét, koponya koponya után fordult ki az ásó nyomán.

Ha mennyei síkon beszélnék róla, ezt mondhatnám: ez a domb vált az emberiség csodadombjává. A kereszténység sugárzó központjává, ahonnan erővonalak indultak és indulnak el kétezer éve mint egy mágneses sarokból, és százezrek, milliók élete fordul most is e mennyei mágneses sarok felé. Hatalmas misztérium ez!

Amikor a menet felér erre a dombra, s mielőtt a kivégzés borzalmas szertartása megkezdődne, egy jóindulatú asszony( mert az ő előjoguk volt ez abban az időben) mirhás bort kínál Jézusnak. Borba kevert kábítószer volt ez. Talán még oda is súgta Jézusnak: - Idd csak ki, nem fog úgy fájni!  - De nem fogadta el. Így írja Márk evangélista! Nem fogadta el.

Mi ennek a jelenetnek mennyei és emberi értelme? Mennyei értelme, azt hiszem az, hogy Ő már kiita a keserű kelyhet a Gecsemáné kertben! Ő már az Atya kezéből fogadta el, amit el kellett fogadnia, s amit elfogadott, azt tiszta érzékekkel akarja végig élni. Emberi értelme?  Hogy egy férfi, aki fájdalmát, bánatát italba fojtja - ki ezért, ki azért, de leszakadó szívvel , így kábítja el magát -, ha egyszer kezébe veszi az írást és olvassa:"de nem fogadta el" - belerendüljön, eltolja magától a poharat és meggyógyuljon. Mert ha van elvonókúra, igazi, eredményes és tartós, akkor ennek a jelenetnek az átélése az: amikor Jézus elhárítja magától az enyhülést, a kábulatot adó poharat. ... Nem fogadta el, hogy mi se fogadjuk el az olcsó megoldásokat - s ezek közül is a legolcsóbbat, a kábulatot. ...

Aztán megfeszítették Őt!

Tulajdonképpen itt el kellene hallgatnom. Kétezer éve festik, faragják és igazán soha, senki nem tudta lefesteni, se kifaragni. Hogy tudnám én akkor olvasóim elé festeni úgy, mintha itt és most feszíttetett volna meg? Ezt csak Pál tudta. Erről a jelenetről születtek a világirodalom legszebb, legszívetszorítóbb leírásai, és mégsem tudják maradéktalanul leírni: mi történt ott, amikor megfeszítették?

És megfeszítették Őt!   Bár úgy mondhatnám ezt, mint egy külföldi képtárban egy sokat beszélő öreg teremőr, aki végigvezetett bennünket a képtáron. Egyszer csak az egyik terem ajtajában megállt, elhallgatott a magyarázat, egy szót sem szólt, csak levette kis fekete sapkáját, és görnyedt alázattal, mint aki szinte szégyenli hogy ő is ott van, bemutatott a terembe, ahol a főfalon egy döbbenetes Golgota-kép függött, rajta a megfeszített Jézus.  NÉZZÉTEK!  ÉRTETEK SZENVEDETT ISTEN SZENT FIA! Ez volt abban a mozdulatban.

S míg értünk szenvedett megfeszítve - ruhájára sorsot vetettek! János, a legkedvesebb tanítvány szerint a köntösön, ami egybe volt szőve, nem osztozkodtak, mert sajnálták volna elhasítani. Egy nagy kortörténész szerint az volt akkor a legszebb ruha. Jézus ebben járt és indult el az utolsó vacsorára és a Fájdalmak Útjára. Mi ennek a mennyei értelme? Az, hogy az írások mind beteljesedtek! Most éppen ez: "Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek." (Zsolt 22,17-19) Igen! Beteljesednek az írások. Minden írás beteljesedik! Az is, amit legkevésbé szeretnénk beteljesedve megérni!

És mi az emberi értelme? Az, hogy az ember, az Ember Fiát, akit irigyséből halálba adott, most kapzsiságában még meghalni sem hagyja békességben. Egy lelkésztársam mondotta el, hogy egyszer fiatalabb forában egy módos gazdához, öreg, hívő, bibliás magyarhoz hívták, hogy utolsó vacsorát adjon neki. Betuszkolták a haldokló szobájába és ott öreg presbiter társával együtt magára hagyták. Magánál volt az öreg gazda, s még szót váltott egymással a pásztor és a búcsúzó. A mellettülk lévő szobából azonban egyre erősödő lárma hallattszott át. A lelkipásztor akaratlanul is megkérdezte: - Mi ez a zaj? - Az öreg haldokló pedig felelt: - A vagyonomon és a ruháimon osztoznak, tiszteletes úr. Nem tudnék békességben meghalni, ha nem így halt volna meg Jézus is.

Igen, így halt meg Jézus! Irigységből halálra adva, és még halálában is kapzsisággal vették körül. Így halt meg, hogy legyen mentsége, egyetlen mentsége azoknak, akik ugyan jól nevelten nem mondják ki, de a lelkük mélyén alig várják, hogy meghaljon valaki,mert akkor: "át lehet rendezni a lakást", a "kis öreg telkét el lehet adni, és azon majd egy kocsit veszünk". - Mi mentség van erre, mint Jézus váltsághalála a kereszten?!

Elítélésének oka pedig így volt felírva:    A Zsidók Királya

                                                              I.N.R.I

                                                 Jesus Nazarenus Rex Judeorum

Íme Pilátus! Nem azt teszi ami igazságos, hanem ami neki pillanatnyilag hasznos: halálra ítéli Jézust. Ahhoz nem elég erős, hogy fölfelé és befelé hallgasson, a lelkiismeretére, amikor ítél - de ahhoz még elég erős, hogy bosszantsa a zsidókat. Egy általa lenézett nép főpapjait - akiket gyűlöl, megvet, de akiktől fél - sérti vérig a felirattal. Milyen kicsinyes indulatokból fakadt ez a felirat - az a táblácska, ami akkori szokás szerint az elítélt bűnét hirdeti! Pilátus elégedett. Azt hiszi, hogy legalább egyszer, azt tette ebben az ügyben, amit ő akart! Ha tudná, hogy most is csak eszköz, írópenna Isten kezében, semmi egyéb, s Isten ezt az írópennát hamarosan eltöri! Nem sokkal Jézus pere után, éppen a  zsidók panaszára visszahívják Rómába, lefokozzák, majd pedig - úgy mondják a régi írások - önkezével vet véget az életének. De most még akaratán kívül hirdeti: kicsoda Jézus!

Hogy összefonódik itt a mennyei és az emberi vonal! S jó tudnunk, hogy ez a két " vonal", mindig is ilyen "összefonódott". Hogy semmi emberi és semmi földi történés nem eshet úgy, hogy az valamiképpen bele ne illenék Isten örök végzésébe. Még az emberi hatalmaskodás - még Pilátus is - beleillik Isten terveibe.

"Két rablót is megfeszítettek vele, egyiket jobb, másikat bal keze felől."

A hagyomány szerint ez a két rabló zelóta volt. Annak a kornak a partizánjai, akik keskeny és vékony tőrrel lopakodtak  tömegben a kiszemelt áldozat háta mögé, és mire az - leszúrva-, eldőlt mint a zsák, ők már kereket is oldottak.

Íme a két gyűlölködő gyilkos között- a legyilkolt Szeretet. És itt is szétválaszthatatlanul egybefonódik a mennyei és emberi vonal. Bűnösök közt keresztelkedik meg a Jordánban, és íme, gyűlölködő bűnösök közt szenved. Ennyire a miénk. Ennyire közel jött hozzánk. Egészen közel lényünk mélyéhez, hogy beteljesedjék az írás: " és a bűnösök közé számláltatott."

Milyen reménytelen volna a helyzetem, ha Jézus nem így kezdi, és nem így fejezi be földi életét. Ha a kiválasztott szentek és angyali életű hívők között keresztelkedik meg, és mint egy remete, valahol egy sziklabarlang mélyén, emberektől elvonulva hal meg. Vagy esetleg úgy, mint Buddha, tisztes öregségben, gyomorbántalmakban.

Jézus teljességgel vállalta emberi sorsunkat. Így tudom, hogy ismer! Így tudom, hogy Hozzá fordulhatok, mert Édes Bátyám, aki mindenestől vállalta az életet, sőt sokkal- sokkal többet annál: sorsom, életem, bűneim következményét: a halált - érettem, helyettem és miattam!

Ezért tudom, hogy MÉGIS van reménységem!