Advent

 

Minden napunk folyamatos útkeresés Isten felé… Az adventi időszak különösen felhívja erre a figyelmünket.

Néhány gondolat, írás tolmácsolásával szeretnénk segíteni abban, hogy ez az útkeresés sikeres legyen; felkészülve és időben megérkezhessünk mi is a betlehemi jászolhoz.

Áldott készülődést!

Azért imádkozzunk, hogy hogy ne görcsös erőfeszítés legyen a karácsonyunk, ne mi csináljuk, hanem történjék karácsony bennünk, közöttünk, vagy általunk, ahogy Isten Lelke éppen akarja – de történjék!

Kedves Atyánk!

Sokszor riadtan gondolunk arra, hogy mit is ajándékozhatunk annak, akit szeretünk. Jaj, mit vegyünk neki, hiszen mindene megvan! Jaj, Uram, dehogy van mindene. Szeretetre vágyik ő is, én is. Hadd tudjam adni sokkal jobban,hadd merjem megmutatni azt a sok belémszakadt szeretetet… mert sokan visszautasították, vagy félreértették. Hadd merjem végre megmutatni, és ne csak karácsonykor! Hadd merjek Rólad beszélni…! Hadd járjunk a nyomodban, mert nem csak Te vagy az Út, hanem Te előttünk és velünk jársz, Uram. Add, hogy ne csak mondjuk, hogy Te vagy az út, hanem válasszuk is a Te utadat, és járjunk rajta.

Már rájöttünk, hogy amikor a szívünket adjuk a karácsonyba, olyan lesz a karácsonyunk, amilyen a szívünk.

Meg kellene fordítani! Engedjük, hogy Jézus adja a szívét a mi karácsonyunkba!

Mi lenne, ha ezen a karácsonyon, ezen a szentestén éppen karácsony szentestéjén történne karácsony? Milyen csodálatos lenne! Ha ezt nem csak mi csinálnánk, hanem ott történne valami, ami mindazt, amit mi csináltunk megszentelné,igazzá tenné: többé mint szeretetjáték, többé mint egynapos fegyverszünet; valami plussz, valami többlet, valami mennyei adódna hozzá! …

/Gyökössy Endre/

 

                  Az élet igéjének útja

                           /Lovas András, 2003./

 

       1Jn 1, 1-4

Megjelent az élet! – hirdeti János az evangéliumot advent első vasárnapján mindannyiunknak.

Az olvasott rész az élet igéjéről szól. János apostol szólal meg e sorokban, akinek levele Istenre és a szeretetre összpontosít. A keresztyén élet alapjaihoz hívja vissza olvasóit.

Tévtanítások, a gyülekezetből való elpártolások, az Úr iránti szeretetben való megfáradás közepette élő keresztyéneknek ír Jézus szeretett tanítványa, János. Összezavarodtak azzal kapcsolatban, mit higgyenek Istenről; megfáradtak az egymás iránti szeretetben, megerőtlenedtek az Isten szerinti életben. János Jézus Krisztusra mutat, Isten testben eljött Fiára, akiben megismerjük az Atyát, és aki megmutatta, mit jelent testvérünket szeretni.

Az életről, az élet igéjéről, Istenről magáról azonban nem spekulálunk. Ő nem hagyott bennünket bizonytalanságban. Az sem lehetséges, hogy mindenki úgy hisz, ahogyan akar, hiszen erre sem hatalmazott fel bennünket. “Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.” – mondja János, a szemtanú. Mert az élet megjelent, Krisztus eljött, a világosság felragyogott, Isten kijelentette magát, hogy közösségbe vonjon magával és egymással, és hogy ebben a közösségben az ember megtalálja az igazi örömet. A mai igehirdetésben az evangéliumnak ezt az útját követjük nyomon 5 lépésben: kezdetben volt, megjelent, hirdetjük, közösséget formál, örömöt hoz. Legyen ez idei adventi készülődésünk kiindulópontja!

Kövessük hát nyomon az élet igéjének útját a mi életünkig!

I. A kezdetek: az élet igéje az Atyától indul

Amiről János tanúskodik, annak léte megelőzi az ő személyes tapasztalait, sőt, életét, de az egész teremtett világ életét is. Arról fog szólni – micsoda titok! – ami kezdettől fogva volt. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet? (Gen.1.1) – olvassuk a teremtéstörténetben.. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige (Jn.1.1.) – kezdi János az evangéliumát. Az élet Igéje, az evangélium nem ehhez a világhoz tartozik. Nem itt találták ki az idők folyamnán! Nem valamiféle vallási fejlődés eredménye… Nem magyarázható eredete sem szociológiailag, sem lélektanilag. Mindannyiunkon túli valóság ez, ami megelőz bennünket, megelőzi szüleinket, összes felmenőnket, megelőzi az egész világ létét. Isten titkánál járunk, a Szentháromság szeretetközösségénél. A Szentháromság Isten az élet, aki csodálatos szeretetközösségben létezik, ő az élet ajándékozója és fenntartója. Ő alkotta az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Ő formálta meg a világot nagy szeretettel és törődéssel, hogy minden mi él szépségét, szeretét és dicsőségét énekelje.

II. Az élet megjelent

Isten az ő életével utánunk jött, mondja János. Utánunk, az általa teremtett világ után, amely nagyon távolra került a kezdetektől. Hiszen amit Isten jónak, egésznek teremtett és amire áldását bocsájtotta, az megcsúfult, megromlott, és Isten átkát kell hogy hordozza. A kezdetek után az Isten iránti bizalom helyét az öntörvényűség, a szeretet helyét a gyűlölet, a bennsőséges őszinteség helyét a félelem és a szégyen, az élet helyét a halál váltotta fel. Az ember vétkezett és halált hozott a világba.

De az élet megjelent. János bizonyosan tudja, hiszen hallotta őt. Nemcsak hallotta, hanem látta is. De nemcsak egy pillantás erejéig, ahogy sokszor szeretnénk akár csak megpillantani is egy sztárt, hanem megfigyelte őt. Órákon, napokon, heteken, hónapokon – végül 3 éven át együtt volt vele. De nemcsak megfigyelte, hanem érezte, tapintotta valóságos hús-vér voltát. Az élet, az isteni élet megjelent!

János együtt rótta Jézussal Galilea és Júdea útjait. Hallotta tanítását, látta csodáit, vele volt a sokaság közepette éppen úgy, mint szűk körben. Az utolsó vacsora éjszakáján ő, a szeretett tantívány, Jézus ölébe hajtotta a fejét. Együtt fogyasztották el a kovásztalan kenyeret és együtt ittak a hálaadás poharából, megemlékezve arról, hogy Isten megszabadítota népét az egyiptomi rabszolgaságból. János ott ált, amikor Jézus testébe szegeket vertek és felállították a keresztet, végignézte a Mester agóniáját, halálát. Azután találkozott vele a harmadik nap után, hallotta, látta, megfigyelte, tapintotta a feltámadt Urat. Igen, igaz az ő szava: Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet!

Ő az élet, Isten, aki emberré lett, részévé teremtett világának. A halál elszakadás Istentől és egymástól, az élet a helyreállított kapcsolat vele és testvéreinkkel. Mindez azonban nem spekuláció, nem valami rejtett lelki beavatás, nem titokzatos megvilágosodás, nem különleges aszkézis eredménye. Az életet nem mi érjük el valamiféle különleges tudás megszerzésével, exotikus tapasztalok átélésével, hanem ő érkezik el hozzánk – emberi formában. Micsoda botrány! Az élet igéje hallható, látható, tapintható mint bárki más. Micsoda botrány! Az élet igéje keservesen agonizál egy korabeli kivégzőeszközön. Micsoda botrány! Anyag, emberi test, hús, izzadtság és vér a megváltás útján. Ez ellen tiltakoznak a tévtanítók János gyülekezetében. Elképzelhetetlen számukra, hogy ez lenne az élet útja hozzánk.

De Jézus Krisztus gondoskodott arról, hogy követői mindezt sohase felejthessék el. Parancsára újra és újra megtörjük a kenyeret: “Ez az én testem, ami tiértetek megtöretett”; valamint felemeljük a poharat: “Ez az én vérem, ami kiontatik a bűnök bocsánatára.” Ezen a szent cselekményen keresztül adja nekünk magát a megfeszített és feltámadott Úr, hogy látható tapintható, átélhető módon találkozzunk ő vele. Hogy az élet, amely megjelent, ne csak a szón, a hirdetett igén keresztül adassék nekünk, hanem e látható, ízlelhető, tapintható jegyekben is a Szentlélek ereje által.

III. Hirdetjük nektek is

János, aki tanúja az élet megjelenésének, hirdeti őt, bizonyságot tesz róla. Akinek megadatott, hogy halljon, lásson és tapintson, nem teheti, hogy nem vállalja a tanúskodást, hogy nem teszi ezt nyilvánossá. Jézus Krisztus nem azért vonta be Jánost az ő ismeretébe, hogy magának tartsa meg a titkot és a kiváltságot. Azért választotta ki, hogy hirdesse őt minden teremtménynek.

Hasonlóan igaz ez az úrvacsora sákramentumával kapcsolatban is. Az úrvacsorai közösség a missziói gyülekezet szíve. Itt ünnepeljük az élet megjelenését, Jézus Krisztussal való közösségünket annak a szövetségnek keretében, amit velünk kötött. Ez a kiváltság azonban felelősséggel is jár, hiszen arra választott ki, és azért kötött szövetséget velünk, hogy mint az ő népe, nagyságos dolgait hirdessük. Ennél az asztalnál táplál bennünket Krisztus az örök életre, itt újítja meg velünk kötött szövetségét, itt valljuk meg és éljük át, hogy ő a szabadító Isten. Éppen ezért innen sugárzik ki a másokat szerető, Krisztus szabadítását hirdető élet. Ezért idézzük minden alkalommal Pál apostolt, aki így ír a korintusiaknak: “Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdetitek, amíg eljön.” Már az úrvacsorai közösségünkkel hirdetjük Krisztust, de ugyanakkor itt erősödünk meg arra, hogy egész életünkkel őt magasztaljuk és minden helyzetben tanúi legyünk.

IV. Közösség az Atyával és egymással

Az élet igéje útjának következő állomásához érkezve azt kell, hogy megkérdezzük, mi a hirdetés, a tanúskodás célja? “Hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.”- feleli János apostol. Az élet, aki megjelent, közösségbe von minket az Atyával és egymással. A halál nem más, mint elszakadás. Így éljük meg az embertársainkkal kapcsolatban, de ez a lényege az Istennel való kapcsolatra nézve is. Jézus, az élet, halála és feltámadása által helyreállítja a megszakadt kapcsolatokat, megbékéltet Istennel és egymással. Biztosít arról is, hogy amit a halál ma szétszakít, ő az eljövendőre nézve feltámadásával legyőzte azt. A helyeállított kapcsolat, a közösség (koinonia) e kettős iránya elválaszthatatlan egymástól. Ahol megbékélés születik Isten és ember között, ott az emberek is megbékülnek egymással. Ahol nem születik szeretet egymás iránt, ott hiábavaló, üres szó az Atyával való megbékülésről, megtérésről beszélni. Ez János apostol levelének egyik leghangsúlyosabb, újra és újra visszatérő mondanivalója.

Jézus Krisztus hirdetésének célja a vele és az egymással való közösség megszületése, ugyanakkor e közösség nélkül üresen cseng az élet igéjének hirdetése. A gyülekezeti közösség hitelesíti vagy éppen teszi hiteltelenné az élet igéjének hirdetését, ahogyan az a prédikációban és a sákramentumban történik. Hiszen olyan evangélium nincs, ami egybeköt Istennel, de érintetlenül hagyja emberi kapcsolatainkat és nem von be Isten népébe.

Kísért sokakat közülünk is, hogy az úrvacsorát úgy éljük meg, mint ami Isten és az én ügyem. Az én bűneim, az én hitem, az én Istennel való kapcsolatom, az én úrvacsorám. Esetleg a lelkésznek még lehet valami része benne; ő a közvetítő. Azonban ez a gondolkodás távol áll Jézus Krisztus úrvacsorájától. Mert miközben igaz, hogy egyéni felelősséggel kell Isten elé állnunk s kell, hogy legyen személyes kapcsolatunk az Úrral, az úrvacsora az egymással való közösség megélése is. Mi szívesen gondolkodunk egyénekben, Isten azonban egy népet hívott el, Jézus 12 tanítványt választott ki, közösséget formált. Istennek nem pusztán egyénekkel, de egy néppel, az ő szövetséges népével van dolga. A “béke megosztása” által, a kenyér és a bor kisebb körben és egyszerre történő magunkhoz vételében ezt szeretnénk teljesebben megélni.

V. Az öröm beteljesedése

Ezzel eljutottunk az élet igéje, az evangélium útjának ötödik állomásához. A mennyből indul ki, megjelenik e világban, hirdetik és – ha hittel befogadják – az Atyával és egymással közösségbe von. Mindez pedig semmi máshoz nem hasonlítható örömet szül a szívünkben: “Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.” – mondja János (más fordítások: a “ti örömötök”). Amikor Isten bennünket, bűnös embereket csodálatos közösségébe hív, amikor egymással ezáltal megbékélünk, mert gyakoroljuk a bocsánatot és a megbocsátást, kiárad szívünkbe szeretete és öröme. Akkor Isten népe teljes hálával és örömmel ünnepli a Jézus Krisztusban megkapott és átélt szabadítást. Akkor az úrvacsorai közösség nemcsak elnevezésében, hanem valójában is eukharisztia, azaz hálaadás lesz. Hiszen létezik-e nagyobb jó, nagyobb öröm, mint az örök élet tudatos elfogadása, az Istennel való személyes kapcsolat napi gazdagsága, és az egyre erősödő meggyőződés, hogy egyek vagyunk Isten népével? Mint bűnösök, de megbocsátást nyertek, mint egymással Krisztusban megbékéltek jöjjünk hát az Úr Jézus Krisztus asztalához, egyedül őt dícsérve és magasztalva minden meg nem érdemelt ajándékáért, amelyet bőséggel árasztott ránk!

Ámen!

 

 

Szállást kesres a Szent Család
de senki sincs, ki helyet ád,
nincsen, aki befogadja
Őt,ki égnek s földnek ura.

Az idő is későre jár,
a madár is fészkére száll.
Csak a Szent Szűz jár hiába
Betlehemnek városába.

Legalább ti jó emberek,
fogadjátok a kisdedet!
Házatokba boldogság száll,
Ha betér az égi Király.

Ne sírj tovább Szűz Mária
ne menjetek ma máshova!
Szállásunkat mi megosztjuk,
Kis Jézuskát befogadjuk.

Adjon Isten jó éjszakát.
Küldje hozzánk őrangyalát.
Terjessze ránk szent áldását.
Köszöntsük a Szűz Máriát!

Köszöntsük a Szűz Máriát,
Vele együtt  ő szent Fiát!
Jézus, Mária szent neve,
Legyen nekünk örömünkre!

Íme, feltünt a fényes nap,
Fölkel-e még nekünk holnap?
Míg számadásom nem egész,
Nem vagyok még az útra kész.

 

 

A hagyomány szerint december 15.-én indul szállást keresni a Szent Család.
Mélyértelmű népi szokás ez, melynek gyökerei a középkori karácsonyi misztériumjátékokig nyúlnak vissza.
A keresztény lélekben visszhangoznak az evangélium szavai: „Övéi nem fogadták be őt…
Nem kaptak helyet a szálláson…”
Úgy érzi: neki és családjának kell szállásra befogadnia a Szent Családot.
Kikenc-kilenc család egy csoportot alkot, és december 15-től kezdve minden este közülük egy-egy család befogadja otthonába a Szent Család képét.
A képet a házioltárként elhelyezett asztalra vagy más tiszta, feldíszített helyre állítják.
Gyertyát gyújtanak előtte, imádkoznak, énekelnek.
A szállást adó család tagjai igyekeznek a Szent Családhoz hasonló lelkületet kialakítani.
Gyónnak-áldoznak; egymással, szomszédaikkal békességben élnek, önmegtagadásokat gyakorolnak.

 

SZÁLLÁST KERES A SZENT CSALÁD SZERTARTÁSA

Régi népszokás ez, újabban ismét terjed a városi plébániákon is. Liturgiájára az alábbi mintát javasolhatjuk.

Adventi éneket énekelnek a befogadókhoz érkezve. A szentképet hozó így köszönti a háziakat:

Békesség a háznak és minden benne lakónak! Fogadjátok hajlékotokba ezt a képet, s vele fogadjátok szívetekbe a megtestesült Ige áldását, szent Anyjának, Máriának alázatosságát, Szent Józsefnek tisztaságát és szolgáló lelkületét.

A házigazda így fogadja a képet:

Hogyan lehet az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Hogyan érdemlem én meg, hogy Teremtőm és Megváltóm, akit az egész világ nem tud befogadni, az én szerény otthonomban vegyen szállást. Szeretettel és tisztelettel fogadlak, ó Jézusom, Szent Anyáddal, Máriával és a Szent Szűz jegyesével, a Te tiszteletre méltó gyámoddal, Józseffel együtt. Hozzál e ház lakóinak lelki megvilágosodást, tisztulást, szent örömet és békességet, hogy méltó szívvel várjuk a karácsony ünnepét.

Elhelyezik a képet, felolvasnak a Szentírásból, énekelnek, imádkoznak (pl. Örvendetes olvasót, vagy szabad imát, stb.). A családfő könyörgése következik ezután:

Családfő: Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat

Mind: És a te üdvösségedet add meg nekünk!

Családfő: Uram. hallgasd meg könyörgésemet!

Mind: És az én kiáltásom jusson eléd!

Családfő: Könyörögjünk! Add meg kérünk, mindenható Isten, hogy mi, akik imádandó szent Fiad születését várjuk, egykor örvendezéssel nyerjük el örökkévaló ajándékait is, ki él és uralkodik mindörökkön örökké.

Mind: Ámen.

Mária éneket énekelnek ezután, majd a család egyik tagja mond könyörgést:

Imádkozzál érettünk Istennek szent Anyja!

Mind: Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!

Könyörögjünk! Kérünk Téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az Ő kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe vitessünk. Krisztus a mi urunk által.

Mind: Ámen

Végül a szentkép hozója áldást mond, majd adventi énekkel búcsúznak:

Adventjének megvilágosító erejével szenteljen meg titeket az Isten.

Mind: Ámen.

Szabadítson meg a vétkek bilincseitől, hogy megtisztult szívvel várjátok második eljövetelét.

Mind: Ámen.

Nyugodalmas jó éjszakát és boldog véget adjon nekünk a mindenható és irgalmas Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Mind: Ámen.

 

 

Az advent az Úr jövetelére való várakozás ideje. Visszaemlékezünk arra, hogy az idők teljességében, hogyan jött el Isten Fia a világba, és tudatosítjuk magunkban, hogy ígéretének megfelelően a világ végén újra el fog jönni, de ennek pontos idejét nem tudhatja senki ember előre. Emellett várakozunk Jézus Krisztus születésének napjára, a Megváltó érkezésére, a karácsony ünnepére. A karácsonyi előkészület során nem a rendkívüli jeleket keressük, hanem Isten szeretetének jeleit szeretnénk észrevenni. Azokat a jeleket, amelyek elindítanak minket a hit útján. Az igazi hit Isten szeretetének és a megváltás titkának elfogadását jelenti. Ezt a hitet nem kiérdemeljük, hanem ajándékba kapjuk Istentől, ahogyan a betlehemi Gyermek is az ő nekünk szóló ajándéka.

A csillogó adventi vásárok könnyen letéríthetnek minket a hit útjáról. Az ajándékvásárlás láza egyre csak fokozódik az ünnep közeledtével. Az előkészület izgalma egyre inkább növekszik a napok múltával. Vajon ezzel együtt fokozódik-e bennem az Istennel való találkozás vágya? Vajon növekszik-e bennem az Isten-látás vágya?

Isten idén is nagyszerű dologra készül. Csodálatos, szinte hihetetlen, amit nekünk akar adni. Azt szeretné, hogy Jézus Krisztus a hit által megszülessen a szívünkben. Azt szeretné, hogy a betlehemi Gyermekben a hit által meglássuk Isten Fiát. Isten nem fogadalmakat vagy üres szavaknak bizonyuló ígéreteket vár tőlünk, hanem elfogadást. Az ő ajándékainak: a hitnek és a szeretetnek alázatos elfogadását.

Urunk, Jézus Krisztus, teremts bennünk csendet, hogy az adventi időben rád, a te szavadra, útmutatásodra, szeretetedre figyelhessünk. Teremts bennünk csendet, hogy lelkünk mélyén meghalljuk bűnbánatra hívó szavadat! Teremts bennünk csendet, hogy meghalljuk az adventi örömhírt: emberként fogsz megszületni. Teremts bennünk csendet! A hit ajándékát elfogadó csendet. A te titkaidat elfogadó csendet. A te szeretetedet elfogadó csendet. A megváltó érkezését váró csendet. A lélek mélyén megszülető öröm csendjét.

 

 

 

 

Aki most, az adventi időben megtalálja az Istenre figyelő csendet, választ fog kapni kérdésére. Legyen meg bennünk a készség, hogy Isten válaszát nem értjük félre, hanem maradéktalanul megvalósítjuk azt! Induljunk bátran a számunkra kijelölt úton! Mindannyiunk útja a betlehemi jászolhoz vezet.

Szűz Mária! A mindenható Isten egykor kiválasztott téged arra, hogy az Üdvözítő és Megváltó Anyja legyél, s te elfogadtad Isten akaratát. Vezesd az embereket a Megváltó felé! Segíts mindenkit, hogy megtalálja az utat Fiad felé! Segíts engem, hogy én is utat mutassak Betlehem felé! Segíts, hogy a hitetlenség sötétségében, a kételkedés homályában tévelygőknek megmutassam Krisztust, a hit forrását! Segíts, hogy megmutassam őt, az egyetlen reményt e bizonytalan világban! Segíts, hogy az Úr örömét adhassam embertársaimnak! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Horváth István Sándor

 

 

Róm 15,4-13

Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. Mert mondom: Krisztus a zsidóság szolgájává lett az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket. A népek pedig irgalmáért dicsőítsék az Istent, ahogyan meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” Ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt.” És ezt is: „Dicsérjétek, ti népek mind, az Urat, és dicsőítse őt minden nép.” Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.

 

Régi népszokásunk az ádventi koszorú készítése. Ezt minden évben Ádvent első vasárnapján készítették az emberek. Eredeti szerkezete kör és kereszt volt. A kör az megmaradt máig, de a kereszt az sok helyen láthatatlanná vált. Ez a koszorú úgy készült, hogy először egy keresztformát készítettek két fadarabból, majd ezt a keresztformát fonták körbe szalma, szénaszálakkal, így alakult ki körformája, ami a világot jelképezte, azt a világot, amit az örökkévaló teremtett, és ezért öltöztették fenyőágakkal örökzöldbe.
A kereszt közepén csipkebogyó jelölte a mágikus pontot, ahol Isten belép a világunkba, és a kereszt négy végén, ahol ezek az örökzöld kört metszik egy-egy méhviasz gyertya állt, a fény jeleként, és advent minden vasárnapján eggyel mindig több gyulladt lángra.
Ma a kereszt a legtöbb ádventi koszorún láthatatlan. És sok helyen el is feledtük valódi jelentését. Ma már csak a világból tudunk visszatekinteni arra a láthatatlan pontra, amit a koszorú négy gyertyája – ha összekötjük az egymással szemköztieket – kijelöl.
Sokat elmond nekünk ez a kép. A világ megvan, de a kereszt láthatatlanná vált. Isten beleszületését a világba már nem tudjuk hová tenni. Sőt adventben, a várakozás idején nem is a középpontból, a kereszt metszéspontjából indulunk el, készülünk fel erre az isteni jelenésre: Karácsonyra, hanem éppen megfordítva: többnyire Isten nélkül indulunk el, és így várjuk Jézus megjelenését.
Ádvent a csend, csendesség ideje, régen a böjt ideje is volt, a megtisztulásé, a fény befogadására való felkészülésé. Bensőséges volt, magányos volt és nem hivalkodó, nem külső fényekben pompázó, hanem belső, igazi fényben tündöklő. Ha most végigmegyünk a város főterén, és fő utcáján sötétedés után, szinte nagyobb fényben úszik minden, mint nappal, a természetes fényben… Ez a kinti díszfényáradat nagy, lenyűgöző, és szépnek is tűnik… De vajon milyen a benti fényesség? A belső csend fénye? A megbocsátás fénye? Felkészültünk-e rá? Várjuk-e azt a békét, ami valóban csendet hoz?

Ádvent második gyertyája ég ma a koszorún. A fény egyre nagyobb, mondhatjuk jelképesen: már elindult Fentről, a középpontból, Istentől, és már látni a világban jeleit. Nehéz észrevenni, mert a világ hamis fényei eltakarják, de aki keresi, aki vágyik rá, és megküzd érte, az megkaphatja ezt az erőt, Pál apostol szavaival reménykedhet a türelem és vigasztalás Istenében.

Egyetlen olyan szóról kell itt most szólnunk, amely az oltár előtt felolvasott szakaszból is eszünkbe juthat, de az igehirdetés textusának is központi szava, annak ellenére, hogy egyetlenegyszer fordul elő benne: ez az irgalmasság.
Az Emberfia eljöveteléről hallottunk az oltár előtt.
Ha az ember ezt komolyan veszi – akkor megdermed a félelemtől.
Meg kell dermednie a félelemtől, és annak sejtésétől, ami a földre vár, amikor az egek tartóerői megrendülnek.
Ádvent a csend ideje és a várakozásé. De nem a békés várakozásé, nem a tompa, és nem az elfásult várakozásé. Nem a külső meglévő fényekbe menekülésé. Hanem a fénykeresésé. Az ádventi koszorúból többnyire a kör maradt meg, a külső világ köre – a várakozás tompa köre, és a fénykereszt már meg sem jelenik benne.
Ha valaki maradt már váratlanul sötétben, vaksötétben, akkor tudja, hogy milyen az, amikor hirtelen a fény után kezd keresni, szinte ledöntöget maga körül mindent, csakhogy eljusson a fiókig, vagy a szekrényig, ahol a gyufa és a gyertya áll. Ösztönösen keresi a fényt.
Az ádventnek ilyen harcos várakozásnak kell lennie.
Nem passzív és nem tompa várakozásnak. Ilyen fénykereső várakozásnak, ilyen fénykereső csöndnek. Az ádventi koszorú középpontjába találó csöndnek.
Mert a sötétség még növekszik. December 21-ig a sötétség még növekszik. A külső fények pedig csak eltompítanak. És ez a fényáradat, a díszkivilágítás, a kirakatok fénye, a csomagolópapír csillogása, vagyis a külső hamis fényáradat nem ébreszt fel a tompultságból, hanem inkább elringat egy nagyon bárgyú hangulatba. Mert legtöbbször az Ádventről és a Karácsonyról egy hangulat jut eszünkbe, az ádventi koszorú köre. Persze, az is van, kör is van, és hangulata is van. De a kör a benne rejlő kereszt nélkül csak tompa várakozás, tompa hangulat. És tompa várakozásból nem ébredhet a fény, nem születhet világra a megváltó
Legyetek tehát éberek és szüntelenül könyörögjetek – szólít fel Lukács. Ez pedig nem mindig kellemes. Felébredni egyáltalán nem kellemes. Ha az ember végiggondolja életét, ha eszébe jut, ha felötlik benne, hogy az angyal életében mikor jelent meg igazán, akkor azok nem a legkellemesebb percei lesznek. Azért említem ezt, mert tegnap kis közösségben átélhettünk valami hasonlót. Amikor arról beszélek, hogy az angyal megjelenik – akkor Isten érintéséről beszélek. Mikor ért hozzánk közel a Jóisten?
És most ellehet ezen gondolkozni.
Mikor ért hozzánk közel a Jóisten? …
Ezeknek az angyali érintéseknek a közelében többnyire válságos életesemények állnak. Ha belegondolunk, akkor arra fogunk rájönni, hogy ezek harcos perceink voltak. Vagy egy válság kellős közepében történik mindez, amikor hirtelen felvillan a remény – vagy a nehézségek után, amikor a sötét csendben valami, vagy valaki átölel. De ezek nagyon közel vannak a harcos percekhez. Azért, mert azokban a percekben erő rejlik. És pontosan ez az erő az, ami miatt a nehézség elviselhető.
A feszültség és feszültségoldás összetartozik. Jézus élete végig feszültség volt. A szeretet feszültsége. Az Isteni szeretet és az emberi szeretetlenség feszültsége. És ez a feszültség lett a sorsa is. Feszült-ség – így szó szerint…
A hajnalban nagy erő van.
Krisztus feltámadását hajnalban tudják meg a tanítványai.
És nagy erő van az ébredésben is.
De a várakozásban is lehet nagy erő. Ha az ember bele nem alszik, vagy szíve el nem nehezül. Ha hirtelen tör ránk a fény, az elpusztíthat. Ha valaki sötét szobából a verőfényes napsütésbe lép – az fájó. Percekig nem lát, önkéntelenül visszamenekül a sötétbe – lehunyja szemét. Legyetek tehát éberek és szüntelenül könyörögjetek!
Ez ádvent csendes, de határozott és erőteljes felszólítása.
Az irgalom befogadására éberség kell.
És az éberségért harcolnunk kell.
Leginkább önmagunkkal.
Hogy ne aludjunk el, ne fáradjunk bele a várakozásba.
Hogy ne elégedjünk meg az örökzöld körrel.
Hanem lássuk bele a középpontot is. Hogy honnan nyeri örökzöldjét az a koszorú.
Mert ha nincs a középpontban a forrás, akkor a koszorú elszárad. És az örökzöldje megfakul.
Nagyon nagy a felelősségünk. Nagyon nagy a világ nyomása is.
Mert mára tömegével gyártja a világ a mű-zöld ádventi koszorúknak nevezett köröket is.
A világ futja az ő köreit, középpont nélkül, egyre sebesebben, és egyre több mindent sodor el ettől a középponttól centrifugális ereje.
Az éberségért hatalmas erőket kell mozgósítanunk.
A várakozásban, a jó várakozásban viszont hatalmas erők rejlenek. A türelem és a vigasztalás, vigasztalálás erői.
És ez a várakozás az irgalom eljöveteléért való várakozás.
És ez az ádventi várakozás az irgalom eljöveteléért való könyörgés és imádság.
Mert az irgalom az: amit Isten az ember iránt Jézus Krisztusban tanúsított. Az, hogy ebbe a földi élet feszültségébe elküldte a Fiát.
Hogy könyörületet érez az ember iránt, aki csak külső fényekbe menekül, aki a Karácsonyt már csak hangulatnak látja és tudja. De Isten részt akar venni az ember sorsában. Részt akar venni ebben a külsőségben. Bensőségessé akarja ezt tenni. És ezzel a legtöbbet adja nekünk – részvételét. Részvétet az emberi sorsban. Sorsközösséget vállal.

Ennek a sorsközösségnek születése napjára készülünk az ádventben. Várjuk ezt a születésnapot, nagyon várjuk, mert kiált belőlünk a kereszt középpontjának hiánya. És aki készül szerettének születésnapjára, az nem passzívan várja ezt a napot. Hanem előkészül rá. Sok mindent elő kell készítenünk. Elsősorban magunkat.
Ha az ádventet egyetlen hosszú napnak fogjuk fel, amelyiknek az estéje Szenteste, akkor sok a tennivaló még:
Fel kell ébrednünk. Alvásban összeszűkült szemünket ki kell nyitnunk, és rá kell csodálkoznunk a világra. De rá kell csodálkoznunk a világ középpontjára is. Meg kell találnunk azt.
Aztán ki kell takarítanunk. Kívül és belül mindent, ami eltávolít az ünneptől.
És mert a sütés-főzés ideje többnyire az egyházi évben a Szentháromság ünnepét követő vasárnapokra tartozik, az ünnep napjára az ember mindennel elkészült. Csak melegítenie kell az ételt. Csak melegítenie kell a lelkét. Hogy a fény, ami este megszületik ne érje váratlanul, ne riadjon meg tőle… Mert azzal, hogy az irgalmasság maga születik a világba – a világ világossága születik a világba. És ha világnak olyan fényességei vannak, mint a nap, milyen fényesség lehet az, ami a Napot is fénnyel telíti?
Végül ünneplőbe kell öltöztetnie magát. Testét és lelkét.

És a nap fénypontja, az ádventi várakozás fényessége csak most következik. Mert bár azt hitte, hogy ő készül elő, és ő készül valakinek a születése napjára, de ezen a fény-ponton kiderül, hogy a legnagyobb ajándékot ő kapja majd. És ez az irgalmasság maga.
A lelkemet, amennyire tudom, előkészítem, készülők a lelkemben rejtező hit születésnapjára. De kiderül, hogy ezt az hitet – kapom. Megszületik bennem. Szó szerint ez lehet hitem születése napja. Megszülethet bennem. És ez maga a karácsonyi ajándék – A Karácsony ajándéka. Ámen.

Imádkozzunk!
Istenünk, Jézus Krisztusért kérünk adj erőt, hogy az angyali üzenetet meg tudjuk hallani ebben az egyéb hangoktól oly telített világunkban. És adj erőt, ahhoz a várakozáshoz, amely sokszor – nagyon sokszor olyan reménytelennek tűnik. Mert lelkünk mélyén minden másnál jobban várjuk a hit megszületését mibennünk. Hisz egyedül ez tarthat meg minket. Irgalmazz nekünk, Krisztus.

Ámen

/Mézes Zsolt/


 

 

Leave a comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük